Makranczi Zalán: Aki medencés villára vágyik a színészetből, annak egy másik országot javaslok

Pénzcentrum: Interjúnk előtt az egyik alapfelvetés az volt, hogy látványosan kevés pénzből gazdálkodnak a hazai szinkronstúdiók. Stúdióvezetőként ezt alá tudja támasztani?

Bor Zoltán: Az, hogy a szinkronban melyik területről mennyi pénz áramlik be a szakmába, az attól függ, hogy milyen platformra, milyen felületre készül az adott szinkron. A televíziós platformok esetében ez nyilván kevesebb, hiszen a bevételük is kevesebb, mint mondjuk egy streaming platformnak. Egy mozi szintén viszonylag nagy bevételt ér el, így ott megint csak több pénzről beszélünk. Összességében én nem érzem úgy, hogy alulfinanszírozott lenne ez az iparág.

Makranczi Zalán: De az biztos, hogy van olyan csatorna, ami mondjuk jócskán kevesebbet fizet, mint a többi, holott megtehetné, hogy többet fizet.

Bor Zoltán: Én nem vagyok biztos benne, hogy megtehetné. Egy infotainment tematikus csatorna bevétele, reklámértékesítési ideje és a szolgáltatótól beszedett előfizetési díja nincs arányban egy kereskedelmi televízió reklámbevételével vagy a szolgáltatóktól kapott előfizetéssel. Nem érzem életszerűnek, hogy egy csatorna puszta rosszindulatból direkt kevesebbet fizetne, ők is abból gazdálkodna, amijük van. Szerintem ez nagyjából a helyén van.

Ez a munkavállalókra nézve pontosan mit jelent? Milyen havi fizetéssel kalkulálhatnak a „szinkronszínészek”?

Makranczi Zalán: Amikor arról beszélnek egyesek, hogy a szinkronizálással keveset lehet keresni, mindig felmerül a kérdés: mihez képest? Az élet sok területén a szinkronos fizetés egyáltalán nem számít rossznak – például, ha valaki összeveti egy McDonald’s dolgozó bérével, akkor nem tűnik rossznak. Ugyanakkor, ha azt nézzük, hogyan alakultak a szinkronos keresetek az elmúlt évek inflációjához képest – amikor például 14 vagy 17 százalék volt a drágulás –, akkor már árnyaltabb a kép. Ebben az összevetésben valóban nem érezzük azt, hogy a bérek lépést tartottak volna az árak emelkedésével. Az ember úgy érzi, hogy lehetne jobb.

De az is igaz, hogy óriási különbségek vannak a szinkronmunkák között. Például, ha valaki egy mozifilm főszerepét kapja, teljesen más alkupozícióban van, mint a többség. És persze más az értéke egy színésznek, akinek van egy állandó, ismert karaktere. Gondoljunk csak Gáti Oszkárra – ha kimondjuk a nevét, szinte látjuk is magunk előtt a szerepeit.

Ha az alaphelyzetet nézzük, egy szinkronizáló rendszerint tekercsekben dolgozik, illetve azok után kapja a fizetését. Egy tekercs kb. 20-30 másodpercnyi anyag. Aki egy nap 25-30 tekercset kap, az jóval kevesebb mozgástérrel rendelkezik, mint aki 180-at. Az ő díjazása értelemszerűen nem ugyanaz, mint egy pályakezdőé, aki még csak most gyűjti a tapasztalatot, és mondjuk egyszerre csak” 30 tekercset kap – ami egyébként nem olyan kevés.

A nagyobb munkák esetében azért gondolom, nem csak ez a rendszer létezik.

Bor Zoltán: Nem, tényleg nem. Ha olyan valakinek a szerepe, és olyan pozícióban van, előszerződni is lehet. De ha valaki egy tíz epizódos Netflix sorozatban játszik egy főszerepet, ezzel együtt sem egyszerű megmondani, hogy epizódonként mennyit keres, mert a fizetés nem epizód alapon történik. Egy főszereplő általában több szereplési idővel bír, ezért a díjazása is arányosan magasabb. A pontos összegek viszont üzleti titoknak minősülnek. Ezek a szerződések, amelyeket a stúdió, a produkció, és a résztvevő szakemberek kötnek, szigorú titoktartási megállapodásokkal vannak védve. Sem a stúdió, sem a színészek nem beszélnek ezekről nyilvánosan. Fontos, hogy a fizetésről nem a stúdió dönt, hiszen ez plusz költséget jelent a megrendelő számára. A végső döntés a megrendelő kezében van, ők döntenek arról, hogy elfogadják-e a plusz díjat vagy sem.

Mi lehet annak az oka, hogy ennek ellenére rengeteg színésztől azt hallani, hogy gyakorlatilag éhbérért végzik a szinkronizálást?

Bor Zoltán: Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy nagyon kevés olyan színész van Magyarországon, aki kizárólag szinkronizálásból él. Itthon a színészek általában több lábon állnak: színházban játszanak, tévésorozatokban szerepelnek, rádiójátékokat készítenek, reklámokat vállalnak – és emellett szinkronizálnak is. Ez teljesen más, mint például Németországban, ahol a szinkronszínészet külön szakmaként létezik, és sokan valóban csak abból élnek. Itthon a megélhetéshez többféle tevékenység kombinációjára van szükség. Ha valaki képességes, és jó feladatokat kap, akkor igen jól meg lehet élni belőle.

Makranczi Zalán: Nekem ezt a saját példámon keresztül talán a legegyszerűbb elmagyarázni. Én annak idején úgy lőttem be a megélhetési szintemet, hogy ne kelljen azon gondolkodnom, tudok-e venni egy új cipőt a gyerekemnek, ha a régi tönkremegy. Ehhez havi szinten egy stabil, kiszámítható jövedelem kell – amit jellemzően napi 10–12 óra munkával tudok előteremteni. Ez nyilván attól is függ, ki milyen életszínvonalat szeretne magának. Aki medencés villára vágyik a színészetből, annak inkább egy másik országot javaslok.

Az én esetemben egyébként a jövedelmem körülbelül fele-fele arányban származik színházi munkából és szinkronból. Ha bejön egy tévés szerep, az már plusz, abból lehet tartalékolni. De mindenkinél más a képlet – ahány színész, annyi életstratégia.

Mennyire nehéz a stúdióknak piacról megélni? Mennyire támogatja például az állam ezt a területet?

Makranczi Zalán: Ma már lényegében nincsenek állami stúdiók, minden jelenlegi műhely magántulajdonban van Néhányban pedig külföldi pénz is van. Tehát ez nem egy klasszikusan államilag támogatott terület.

Korábban említették, hogy vannak igen nagyszabású megbízások is, például egy Netflix-sorozatok. Ezek miben különböznek egy átlagos szinkronmunkától?

Bor Zoltán: Az ilyen megrendelések – különösen a nagy nemzetközi streaming platformok esetében – lényegesen komolyabb elvárásokkal járnak minden szempontból. A precizitás, a határidők betartása, a kreatív szempontok, a titoktartás (mert gyakorlatilag minden titkos), az adminisztrációs folyamatok, de még a színészek kiválasztása is magasabb szintű kontroll mellett történik. Ezek nem csupán színészi szempontból bonyolultabb munkák. Például itt nem elég egy sztereó hanganyag, hanem minimum 5.1-es, de gyakran Dolby Atmos keverés szükséges.

Ami nagyon fontos: ezeket a plusz elvárásokat a nemzetközi megrendelők – értelemszerűen nagyobb költségvetésük révén – meg is fizetik.

Jelenleg három olyan stúdió van Magyarországon, amelyik technikailag és szakmailag képes megfelelni ezeknek a követelményeknek. A tőlük érkező magasabb díjazásból pedig mi, stúdiók igyekszünk részesíteni minden érintettet: a színészek, a rendezők, a hangmérnökök és a dramaturgok is magasabb honoráriumban részesülnek, ha ilyen produkción dolgoznak.

Van esetleg az elmúlt évekből olyan megbízás, ami különösen emlékezetes maradt?

Bor Zoltán: Természetesen, van néhány, amire szívesen emlékezünk vissza, többek között díjak kapcsán is. Az egyik legkiemelkedőbb például a Korona (The Crown) című Netflix-sorozat volt, amellyel elnyertük az "Év szinkronja" díjat. Emlékezetes volt még az Orville sorozat szinkronja, vagy a Holnap című széria, ezek is díjazott vagy nagy figyelmet kapó munkák voltak. De sok projekt fut párhuzamosan, ezért nehéz is egyetlen produkciót kiemelni. Minden megbízásnak megvan a maga sajátossága és szakmai kihívása.

Az elmúlt évtizedekben hozzászokhatott a fülünk, hogy néhány tucat hang váltja egymást a filmekben, sorozatokban. Mostanában viszont mintha sokkal több új hang lenne. Mi lehet ennek az oka? Nőtt az érdeklődés a szakma iránt?

Makranczi Zalán: Az egyik legfontosabb oka ennek, hogy elképesztő módon megnőtt a forgalmazott tartalmak mennyisége. Ha csak azt nézzük, hogy mi volt 1990-ben, és mi van 2025-ben – az arány nagyjából 300-400-500 százalékos növekedés.

Bor Zoltán: Régen volt két tévécsatorna, az M1 és az M2, és azon kívül legfeljebb moziban lehetett filmeket látni. Ma ezzel szemben több mint száz magyar nyelvű televíziócsatorna van, emellett legalább nyolc különféle streamingplatform, plusz a mozik.

Makranczi Zalán: Rengeteg film jön be a világ minden tájáról, emiatt rengeteg hangra is van szükség. Ez a növekedés magával hozta azt is, hogy több hangra, több színészre van szükség. Nem lehet már ugyanazzal a húsz-harminc emberrel ellátni ezt az óriási igényt, mint régen.

Jönnek az új generációk, új színészek, új hangok, és ez teljesen természetes folyamat – maga az élet is ilyen. A régi rendszer, például a Pannónia Filmstúdióé, ahol kvázi „belső” stáb volt, állandó szerződésekkel, ma már szinte elképzelhetetlen. Most mindenki szabadúszóként dolgozik, és több stúdióval van kapcsolatban. A rendszer nyitottabb, rugalmasabb, de ezzel együtt bizonytalanabb is lett.

Ha valaki most olvassa ezt az interjút, és megjön a kedve, hogy kipróbálja magát a szinkron világában, mit érdemes tudnia, milyen képességek szükségesek hozzá, hogy belevágjon? Egyáltalán: érdemes-e belevágni?

Bor Zoltán: Őszintén szólva, azt mondanám neki, hogy ne tegye. Az, hogy valaki az utcáról bejön, mert azt mondta neki a szomszéd néni, hogy szép a hangja, ennek nincs értelme. Magyarországon a szinkront színészek csinálják, amit vagy egyetemen tanul, vagy legalábbis valamilyen képzésen elvégezte a színész vizsgát. Tegyük helyre ezt a három fogalmat is: a profi az, aki ebből él és tudja is csinálni. Az amatőr az, aki talán tehetséges és képes lenne rá, de nem ebből él. A dilettáns viszont az, aki nem ért hozzá, de ebből szeretne megélni. Na, rájuk nincs szükség.

Manapság rengeteg gyerekszínész is van. Azért az ő esetükben gondolom, nem ilyen szigorú határvonalakról beszélünk – főleg, ami a képzettséget illeti.

Bor Zoltán: Természetesen olyan van, hogy gyerekként valaki elkezdi. Én is így kezdtem, 13 évesen. Akkor még természetesen nem várja el senki, hogy színészdiplomája legyen. Ilyenkor meghallgatjuk, megnézzük, kipróbáljuk. Ha ügyes, érzékeny az instrukciókra, fegyelmezett, és látjuk benne a lehetőséget, akkor kap egy kisebb feladatot. Ha az megy, jön a következő. És mire eljut egy komolyabb szerepig, már felnőtté válik – szinte szó szerint.

Makranczi Zalán: Ez a lépcsőzetesség egyébként felnőttek esetében is igaz. A legtöbben nem úgy kezdenek, hogy főszerepeket kapnak. Sok év, tapasztalat, és kemény munka kell hozzá. Van, aki színházból indul, van, aki tévéből vagy rádióból, de minden esetben a színészi alap az, ami elengedhetetlen. A Színművészetin például tanítanak szinkront, de az én időmben még nem volt ilyen. Nekem is végig kellett járnom a ranglétrát. Két évig tanultam, gyakoroltam, és aztán kaptam egyre több tekercset, egyre nagyobb szerepeket. De az, hogy valaki beállít az utcáról, hogy ő szinkronizálni szeretne…

Bor Zoltán: Egyébként van ilyen is – nem szeretjük. Főleg azért, mert legtöbbször ők azok, akik természetesen „nagyon értenek hozzá”.

Elhangzott, hogy van, akinek napi 10–12 órát is dolgoznia kell, hogy ebből meg tudjon élni. Ez azért egy kihívásnak tűnik. Tudnak még hasonlóan nagy kihívásokat mondani a szakmán belül?

Makranczi Zalán: Őszintén? Nekem mostanra azok a legnagyobb kihívások – és egyben legnagyobb örömök is –, amikor valamilyen szélsőséges, komplex karaktert kell megszólaltatni. Ez az, amit már kifejezetten kérek is a szinkronrendezőktől. Tehát, amikor sírsz, zokogsz, két percen belül 36x, vagy valami olyasmit csinál a színész, amire azt mondom, hogy „úristen, én is ezt akarom”.

Nemrég például egy török sorozatban dolgoztam, amiben az a színész játszott, aki a Szulejmán sorozatban is főszereplő volt. Volt egy jelenet, ahol kijött egy szobából, nekidőlt a falnak – és (nem túlzok) tíz másodpercen belül hat különböző érzelem volt az arcán. És színészként ilyenkor azt érzem, hogy „hájjal kenegetnek”.

Engem mostanra már nem az érdekel, hogy hány tekercses a szerep, vagy hogy főszerep-e. Nem a mennyiség, hanem az, hogy érdekes legyen a karakter. Például, hogy elsőre egy szemétládának tűnik a karakter, de a végére kiderül, hogy mégsem. Vagy fordítva. A lényeg, hogy összetett legyen a szerep, és akkor nem már nem is kihívás, mert visz magával a film.

Az utóbbi időben gyakran hallani kritikákat a szinkronizálással kapcsolatban, miszerint talán nincs is akkora szükség erre a műfajra Magyarországon. Mert például, ha nem lenne, jobban beszélnénk idegennyelveket. Erről mit gondolnak?

Bor Zoltán: Általában két példát szoktak felhozni. Az egyik Lengyelország, de ott nem szinkronizálnak, hanem hangalámondás van. A másik Skandinávia, ott tényleg nem szinkronizálnak. De a németek, a franciák, az osztrákok, a csehek, és Európában gyakorlatilag mindenki, igenis szinkronizálnak – és jóformán mindent.

Makranczi Zalán: Ha felmerül ez a kérdés, mindig úgy érzem, hogy a szinkronizálás körüli vitákban sokszor van jelen egyfajta „kisujjeltartós urizálás”. Ez azt jelenti, hogy egyesek automatikusan leértékelik a szinkronizált műveket, mondván, hogy a szinkronos változat biztos, hogy rosszabb, mint az eredeti. Ez a hozzáállás nem veszi figyelembe a magyar nézők szokásait és igényeit. Vegyünk például egy friss példát, az új Hunyadi sorozatot. Törőcsik Franciska konkrétan megtanult törökül és szerbül, és le kellett szinkronizálni saját magát magyarra, mert kimutatás van arról, hogyha a magyar néző a tévében filmet néz, és felirat van, akkor inkább elkapcsol. És utólag kiderült, hogy tökéletesen igazuk volt.

Bor Zoltán: Valaki kitalálta, hogy csak Magyarországon szinkronizálnak mindent, de ez nem igaz. Ami pedig a jövőt illeti, az a cél, hogy a nézők a kínálatban megtalálják mind az eredeti nyelvű, mind a szinkronizált változatokat.

Makranczi Zalán: Én bedobnék egy olyan témát is, hogy sokan mesterséges intelligenciával próbálnak meg színészhangokat generálni, így a későbbiekben akár a színész eredeti hangján is megszólalhat az adott nyelven a szinkron. Ez egy érdekes kísérlet, viszont én azt gondolom, hogy ez hasonló lesz az 5D-s mozikhoz: az első néhány alkalommal izgalmas, érdekes lehet, de hosszabb távon (hál’ Istennek) nem váltja ki azt az érzelmi és művészi mélységet, amit a valódi színészi munka ad. Ez egy zsákutca.

Van egyébként adat arról, hogy egy-egy film vagy sorozat megjelenése után, például egy streaming platformon, mennyien nézik azt szinkronosan, és mennyien eredeti nyelven? Ezzel viszonylag könnyű lenne eldönteni ezt a kérdést.

Bor Zoltán: Ha egy sorozat vagy film esetében a többség az eredeti nyelvet választaná, akkor nem lenne értelme a szinkron elkészítésébe fektetni. Ezek a cégek nem dobnak ki pénzt feleslegesen, mindig pontosan mérik, hogy mennyien nézik a műsort szinkronosan, és mennyien eredeti nyelven, felirattal. Csak azt szinkronizálják le, amire igény is van. Én személyesen úgy látom, hogy Magyarországon a nézők 80-90 százaléka inkább a szinkronizált változatot választja, tehát egyértelmű, hogy a szinkron még mindig nagyon népszerű.

Címlapkép/Fotók: Berecz Valter